Nagyszombat. „…az én emlékezetemre…”
„…az én emlékezetemre…”
Szombat, Nagyszombat van ma. Mindenki elment. Egyedül maradtam. Ma a szomorúság gyászfátyla takar be mindent. Megtörtént. Meghalt. Eltemették. A látható nem módosítható. Tétlen szemlélődő lettem az emlékek sápadt országában. Hová lett Isten örök, el nem múló szava, a testté lett, a látható Ige? Hol van, ma különösen is, az Isten és az ő országa? Lehet-e bennünk az Isten és az ő országa? Lehet-e, szabad-e egyáltalán tovább kérdezni? A teraszon hajnalodik.
Ami volt, az örökre megmarad. Léte azonban már nincs hatalmamban, most érzem át igazán, hogy sosem volt. Az enyém, de valahogyan mégsem az enyém, mert nem tehetek vele semmit. Mégis van, elválaszthatatlanul, mert azzal, hogy átéltem, létem alkotórészévé vált.
„….az én emlékezetemre…” – ismételgetem magamban. Viselem magamat, egy örökkévalóságon át. Érzem és tudom, hogy minden pillanatért felelős vagyok, még akkor is, ha nem vagyok több egy végtelenbe merült porszemnél.
Igen, most már tudom, nem kell Istennek külön beavatkozása ahhoz, hogy megszenvedjem a bűnért. A bűn ugyanis magában hordozza a büntetést. Nyomorúság, ahogyan a nemlét oldalára sodródik a meglévő. Lét és nemlét határa – a törlés hatalma: a bűnbocsánat, egyedül az Istené. Csoda, aminek ára a szenvedés. Szenvedek, mert valami élőt távolítottak el, metszettek ki. Ez a fájdalom azonban megtermékenyítő fájdalom.
Csend van. A halállal jár együtt ez a csend. Nemcsak az élők gyászának elnémulása ez, hanem a gondolaté is, hiszen belahalna minden további erőlködésbe. Mindenki a saját sírjában nyugszik. Ebben a mélységes alászállásban Jézus közösséget vállal a sírban lévőkkel, a halottakkal is, ahogyan az élőkkel is mindig. Az alvilág gyomrából kiáltok Jónásként Istenhez. Meghallod, mert te Istene és Ura vagy az élőknek és a halottaknak is. A Te mélységed képes egyedül felkarolni Krisztusban az alvilág minden mélységét.
’Ezt cselekedjétek, valahányszor eszitek és isszátok az én emlékezetemre!’ – ráébredtem, mekkora súlya van annak, hogy nem volt hiába az ő halála. Az emberi időnk Isten időtlenségébe ölelkezik. Az emberi és Isteni emlékezet metszéspontja ez, amelyben folyton cselekedni kell.
’Megcselekszem számotokra’ – ígérte.
„Vegyétek…” – ’megteszem bennetek’ – ígérte.
„Nekem adatott minden hatalom.” ’A hatalom, általam a tiétek’ – ígérte.
’Ti egyek vagytok velem, mint én az Atyával’ – ígérte.
’Belém oltattatok’ – ígérte.
’Nem lehet az embert többé elszakítani tőlem’ – ígérte.
’Itt hagyom magam számotokra’ – ígérte.
’Veletek maradtam’ – ahogyan ígérte.
Ez az ő emlékezete.
2020. Nagyszombat, Sárospatak
Füsti-Molnár Szilveszter
Kép: hernadkiado.hu